A ro­man­ti­kus re­gény nem »va­ló­di« tör­té­nel­mi re­gény. Hát akkor mi? Az, ami­nek Kö­zép- és Ke­let-Eu­ró­pán kívül ol­vas­sák: ka­land­re­gény, if­jú­sá­gi re­gény. (S ami­nek alap­ján szer­te a vi­lá­gon még ma is meg­ítél­nek ben­nün­ket, csupa ro­man­ti­kus cso­da­bo­gár­nak tart­ván a kö­zép- és ke­let-eu­ró­pai em­bert.) Ebben rej­lik a műfaj hal­lat­lan nép­sze­rű­sé­gé­nek a titka is: a cse­lek­mé­nyes­ség­ben, a sze­rep­lők egy­ér­tel­mű­sé­gé­ben és vál­to­zat­lan­sá­gá­ban, akik­kel az ol­va­só ezért koc­ká­zat nél­kül azo­no­sul­hat, a szí­nes nyel­vi stí­lus­ban. A baj csak az, hogy a szá­mos til­ta­ko­zás el­le­né­re mi­fe­lénk min­de­nütt va­ló­di­nak tart­ják a ro­man­ti­kus tör­té­nel­mi re­gényt: a leg­több­jük kö­te­le­ző is­ko­lai ol­vas­mány, több­szö­rö­sen meg­ze­né­sí­tett, meg­fil­me­sí­tett, kép­re­gé­nye­sí­tett, té­vé­re, rá­di­ó­ra al­kal­ma­zott mű, a múl­tunk­ról ala­kí­tott kép leg­főbb for­má­ló­ja. S itt már sú­lyo­sabb dol­gok fo­rog­nak koc­kán, mint a lak­ko­zott va­ló­ság­szem­lé­let: a kö­zép- és ke­let-eu­ró­pai kis népek együtt­élé­se.