Ismert jelenség, hogy a regényhősök tetteit vagy testi tüneteit
olvasáskor lelkiállapotuk kifejeződéseiként értjük meg. E megbízható
mechanizmus az őskőkorban alakult ki, amikor a bővülő társas életben
szükség lett a viselkedéseket értelmező képességre és a reakciók
megjóslására, az elmeolvasásra.
Ezek a reflexszerű kognitív folyamatok célzott ingerekkel tévesen akkor
is kiválthatók, ha nem egy valódi emberre reagálunk. A szépirodalom és a
film épít e gondolati csapdákra, nélkülük talán nem is jöhet létre
megértés, esztétikai tapasztalat vagy érzelmi hatás. A fikció is a
valóságban élesített eszközeinket aktiválja (gondoljunk csak a horror
műfajára). A megértés egyik feltétele például a kauzális észjárás, mert a
történetnek ugyan időben egymás utáni és összefüggő eseményeket kellene
ábrázolnia, ezek kifejtését azonban a narráció az elme oktulajdonító
önműködésére hagyatkozva átszervezheti.
A kognitív poétika fontos hozadéka, hogy az agykutatás révén
tudományosan magyarázza a korábban szubjektívként félretolt olvasói
érzelmeket. Kiemelten figyel az empátiára, és egyik kulcskérdése, hogy a
képzelt világba merüléskor hogyan kapcsolódik össze az esztétikai
örömérzet a morális ítélkezéssel. A legújabb kutatások az olvasó
ösztönös erkölcsi értékeléseit evolúciósan értelmezik.
A könyv az elméleti áttekintések kritikai gyakorlatba történő
átültetését a fejezetek végén magyar elbeszélő szövegek elemzésével
szemlélteti.