A könyv a vektorszemantikát mutatja be, egy olyan elméletet, amely összeköti a szóvektorok formális rendszerét a kognitív nyelvészettel.
Azok a számítógépes nyelvészek és mélytanulás-kutatók, akik a szóvektorokat kifejlesztették, főképpen a nagy nyelvi korpuszok, valamint a nagy kapacitású grafikus és tenzorprocesszorokkal ellátott számítógépek egyre jobb elérhetőségére támaszkodtak. Ők arra összpontosítottak, hogy olyan gyakorlati alkalmazásokat lehetővé tevő természetes nyelvi képességekkel ruházzák fel a számítógépeket, mint a fordítás és a kérdések megválaszolása. A kognitív nyelvészek a természetes nyelvet az emberi megismerés perspektívájából vizsgálják, különösen a nyelv és a gondolkodás viszonyát, illetve a fogalmi univerzálékkal kapcsolatos kérdéseket, mindezt elsősorban a nyelvhasználat mélységi vizsgálatára támaszkodva.
Annak ellenére, hogy nevében mindkét iskola „nyelvészet”, a közöttük folyó kommunikáció mindeddig nagyon korlátozott volt, mivel történeti gyökereik, adatgyűjtési módszereik és fogalmi eszköztáruk nagyon eltérő. A vektorszemantika egy olyan, a lineáris politópok nyelvén megfogalmazott formális elmélettel hidalja át ezt a szakadékot, amely általánosítja mind a szóvektorokat, mind a fogalmi struktúrákat. Ez az elmélet minden szótári definíciót egyenletként kezel, a lexikon egészét pedig olyan egyenletrendszerként, amely az összes jelentésre nézve kölcsönös kényszerfeltételeket ad meg.