Trencsényi-Waldapfel Imre (Budapest, 1908. június 16. – Budapest, 1970. június 3.)
klasszika-filológus, irodalomtörténész, vallástörténész, egyetemi tanár,
műfordító, az MTA tagja
1932-ben magyar-latin-görög szakon végzett a Budapesti Egyetemen, ahol Horváth
János, Kerényi Károly, Hornyánszky Gyula tanítványa volt. 1937–1938 között ő és
Hajnal Anna szerkesztették az Argonauták című folyóiratot. 1938-ig magántanár
volt. 1938–1946 között az Új Idők Rt.-nél lektori munkát végzett, s bedolgozott
az Új Idők Lexikonába is. 1946-1948 között a Fővárosi Népművelési Központ
munkatársa lett, valamint az Új Szó című újság rovatvezetője.
1948. június 26-án egyetemi tanári kinevezést kapott, s megbízták a Szegedi
Tudományegyetem Klasszika-Filológiai Tanszékének vezetésével. 1949/1950.
tanévben rektora volt a szegedi egyetemnek. 1950–1970 között az ELTE
latin–görög-filológiai intézetét vezette. 1950–1953 között az ELTE rektori
teendőit is ellátta.
A Magyar Ókortudományi Társaság tagja és egy ideig elnöke volt. Feleségével
több kötet ifjúsági mesét adott ki, bevezetőket írt görög és latin szerzők
műveinek magyar kiadásához. Hozzávetőlegesen 400 tanulmánya jelent meg, melyek
tárgyköre Hésziodosztól Gorkijig és Küküllei Jánostól József Attiláig terjed.
Életművében a tudományos oktatói és irodalmi tevékenység elválaszthatatlan
egységet alkot. Legtöbb írása a görög-latin antikvitással s ennek
továbbélésével foglalkozott. Vizsgálta a magyar és latin költői gyakorlat
egymásra való hatását. Több világirodalmi antológiát szerkesztett. 1955-ben az
ő szerkesztésében és jórészt fordításában jelentek meg Cicero válogatott művei.
Rámutatott a betlehemezés antik párhuzamára, elsőnek írt a Pásztori Magyar
Vergilius bevezetésében a regölés szokásának ókori előzményeiről. Sokat tett a
klasszikus humanizmus íróinak megismertetéséért, ilyen műve a Görög
irodalomtörténet, valamint a Klasszikus arcképek 10 füzete. Filozofikus
szemlélet jellemzi Erasmus és magyar barátai című tanulmányát. Foglalkozott
vallástörténeti kutatásokkal is. Jelentős műfordítói tevékenysége, lefordította
Hésziodosz eposzait, Menandrosz Az embergyűlölő című darabját, Szophoklész
Antigoné c. tragédiáját, Aiszkhülosztól a Leláncolt Prométheuszt.
Az ókortudós pályája 1970-ben ért véget. A végzetes, harmadik szívinfarktust
nem sokkal azután kapta, hogy az Ókortudományi Társaságban felolvasta „Antigoné
és Elektra – az életmű, mint rendszer” című előadását.