Váczi Zoltán

Földbe ér az ég

Váczi Zoltánt, a hétköznapok szürkeségéből kiemelték a követelőző érzései. Gyermekkora óta dédelgeti a mély, emberi gondolataiban áztatott írásait, festményeit, szobrait. Az összegyűrt, életszagú tintával írt papírok, a magány fi ókjaiban rejtőzködtek, polcokon megpihentek. Verseivel szeretettüzet rakott a szülei oltára előtt, az ég felé szálló fény megölelte a család szentélyét. A szonett rímek beszélgetnek a sorok között. Ritmusos dallamokra épülő egyedi, fi lozófi kus eszmefuttatásai rendbontók. A tudat, az összetartozás érzése mellette menetel. A szívbemarkoló szerelmek, kusza rendek mentén átformálták az életét. Gyermekei, unokái közelében él, örök hűség hitével. Az otthon, a haza, meghitt menedéke. Önzetlenül rájuk hagyja szellemi hagyatékát. A versei szabálytalanban szabályt kereső, merész fordulatai jellemformálók. Lelki mélységéből írásai kiszabadulnak, bekopognak magányos ablakokon, a bús szívek gyógyítója. Töltéstava múltja időt látón dörömböl a lelke zugában. Pityeri hét fenyő illatában ringatózik, a letűnő árnyak ifjúkorából felnevelt Váczi Zoltán.

Ajánlott könyvek