Velence vízjele

„Sok hold­dal ez­előtt a dol­lár 870 líra volt, én pedig har­minc­két éves. A föld­go­lyó is két­mil­li­árd lé­lek­kel könnyeb­ben for­gott, és üres volt a staz­io­ne bárja, ami­kor meg­ér­kez­tem azon a hideg de­cem­be­ri éj­sza­kán. Ott áll­tam és vár­tam az egyet­len em­bert, akit is­mer­tem abban a vá­ros­ban. A nő, aki ki­jött volna elém, sokat ké­sett.Min­den utazó jól is­me­ri ezt az ál­la­po­tot, a fá­radt­ság és a nyug­ta­lan­ság ke­ver­csét. Bá­mul­juk az órá­kat és a me­net­ren­de­ket, szem­ügy­re vesszük a vissz­eres már­ványt a lá­bunk alatt, be­szív­juk az am­mó­ni­át és a hideg téli éj­sza­ká­kon a moz­do­nyok acél­önt­vé­nye­i­ből áradó nehéz sza­got. Mind­ezt el­vé­gez­tem.Az ásí­to­zó bár­pul­to­son és a moz­du­lat­lan pénz­tá­ro­son, e Budd­ha-sze­rű mat­ro­ná-n kívül egy árva lélek sem járt arra. Még­sem vol­tunk sem­mi­re sem jók egy­más­nak: már el­pa­za­rol­tam tel­jes szó­kin­cse­met, amellyel nyel­vük­ből ren­del­kez­tem, az es­pres­so már el­hang­zott, két­szer is.”

Tű­nő­dő ön­élet­rajz és Ve­len­ce lírai le­írá­sa - ele­gáns, ked­ves, ener­gi­kus, nosz­tal­gi­kus.

Brods­ky (Brodsz­kij), a No­bel-dí­jas költő Ve­len­ce csá­bí­tó és rej­té­lyes vá­ro­sá­ról ír ebben a rövid, erő­tel­jes kö­tet­ben, amely egy­út­tal ön­élet­raj­zi esszé, pró­za­vers. A 48 fe­je­zet mo­za­ik­ja –a költő 20 Ve­len­cé­ben töl­tött te­lé­nek em­lé­ke­ze­tes epi­zód­jai – asszo­ci­a­tív úton, meg­ej­tő szép­ség­gel ele­ve­ní­ti fel a város épí­té­sze­ti és at­mosz­fe­ri­kus jel­le­gét. Azok­nak, akik sze­re­tik Ve­len­cét, Vi­val­di ze­né­jét, Ti­e­po­lo vagy Ti­zi­a­no mű­vé­sze­tét, ez az ál­mo­do­zás-gyűj­te­mény ki­hagy­ha­tat­lan.